Az a bizonyos ismerős érzés, hogy le kell írnom, ki kell öntenem magamból egyre gyakrabban kerített a hatalmába. Mert egyre gyakrabban szembesültem vele, hogy az, ami velem megtörtént, nem egyedi. Valóságos képe napjainknak, az általános csöndnek, a félelemnek a befelé kiálltásnak és kifelé hallgatásnak. Az érzés ilyesmi: leülök hogy írjak és számtalan elágazás jut eszembe amin elindulhatnék; az emberek akiket megismertem, történetek melyek mindig legalább két ember meséi, a dolgok amik érdekelnek és az édes pillanatok amik örökkévalók. A valóságnak nevezett többnyire éber-kellemes, olykor lankadt tánc. Az életdallam mely a káoszban zendül fel és első csendje a szavakhoz még nem ér el. Hogy mi a vége vagy épp az eleje? Egy érzés ami lankadatlanul suttogta , hogy a tervezgetés a tegnapé, ma tennem kell és alkotnom. Egy érzés, ami belülről fakadt, sok –sok év hozadékaként.A ki nem mondott, az elfelejteni próbált és az átélt emlékeként. Az erőszak, a lelki terror, a megfélelmlítés és a szeretet furcsa egyvelegében. A lassú ráeszmélés, a menekülés és a kérdés: miért pont én? Aztán az évek alatt rájöttem, hogy ez a kérdés nem csak és egyedül belőlem fakad, hanem még több ezer nőből, akik halkan maguknak, vagy hangosan bele a szélbe kikiabállják, hogy hátha a fuvallat értő fülekbe röpíti szavaikat.
….az érzések soha át nem élt erővel tódultak fel benne. Eszébe jutott az, ami talán évek óta hevert eldugva, csöndre és bezártságra ítélve mélyen a lelke legmélyén. A talán, a remény és a kíméletlen valóság jeges talaján. Hidegnek érezte a bőrét, minden egyes kis sejtje vacogott. Végigsimított a karját, előszőr lassan éppen csak érintve, majd egyre gyorsabban hátha meleget tud varázsolni a végtagjaiba, mint amikor régen az ősemberek tüzet csiholtak, úgy akart ő is életet csempészni a lelkébe és a testébe. Végtelennek tűnő vállalkozásba kezdett. Az elfeledett és az elrejtett puzzledarabok sokaságában megtalálni az egyetlen helyes utat, amely kivezet a rideg sötétségfből a meleg, napsütötte életbe. Tudta, hogy az életen mindig a jelen uralkodik, mégis a jövő az, amely állandóan a jelenbe ereszti a gyökereit. Furcsa kettősség ez jelen, jövő és múlt hármas játékában, melyet végül szövetségéül hívott ebben az édesen ádáz harcban. A lassuló emlékek szapora váltakozása közben, gőzölgőn forró tejeskávé illat járta be a hűvös szobát. Az ágy puha melege langyosan ölelte körül és hívta vissza egy újabb álom kergetésére, megélésére.
Ahogy két kézzel fogta a kávé forróságától meleg bögrét, az ujjai szinte összekulcsolódtak a finoman ívelt pohár falán és folytatva a megkezdett kettősség csalafinta vonulatát, a kávésbögre lassan melengetni kezdte az ujjait és a kezét. Fél perce még lassan öntötte a pohárba lobogó forró vízet, hogy elnézze ahogy a kávészemek összeolvadnak az átlátszó folyadék minden egyes kis molekulájával. Habosra keverte és a csendet a kanál apró fémes hangja szakította meg ahogy nekikoccant a pohár belsejének. Ez egy ilyen furcsa nap volt a mai. De nem bánta. Szerette a napok sokszínű változatosságát.
A múlt apró, kisebb nagyobb szilánkjai voltak ezek. Némelyiknek a hegye letompult az évek során, de akadt olyan is , amelyik izzón, hegyesen fúródott még mindig a szívébe. Mint ahogy a kavicsokat mossa fáradhatatlanul a folyó vize és alakítja , formálja kínézetüket, úgy csíszolta az idő az ő szilánkjait is. Próbálva az éleset tompává, a szúróan hegyeset simává , esetleg kézbe foghatóvá tenni. Néha elővette ezeket a kis szabad szemmel láthatatlan , mégis örök nyomokat hagyó szilánkdarabokat. Előkereste a mélyről jövő és többnyire elnyomott ,háborítítlanul szunnyadó lelke egyik zugában. Csak az íze kedvéért, hogy megnézze melyik darab, milyen hangon szól hozzá . Ezeket az érzéseket évek óta elrejtve tartotta bizonyos emberek előtt. Mert nem akart megbántani, nem akart más lenni mint amit elvártak tőle. A holnap szabdsága a ma jelenében rejtőzködik…mindig erre gondolt amikor megrohanták a fájóan igaz emlékek vagy a lehetőségek, amikről lemondott. Ezeket az érzéseket, a fájdalom ízét kóstolgatva próbálta elképzelni az életét, mely lehetett volna másmilyen is.
Ezek a pillanatok voltak azok, amik letaglózták, fejbe kólintották de ugyanakkor a reménytelenség és a fájdalom határán hatalmas erővel is felruházták. A túlélés erejével. A miérteken hosszasan gondolkodva próbált új életvonalat kanyarítani magának. A sebeit már réges rég nem nyalogatta. Tapasztalatból tudta, hogy az nem vezet semmire sem. Így viszont kifelé , a külvilág felé , mindig két lábbal a földön álló, még véletlenül sem ingó nő látszatát keltette. …
folytatás következik …
ha nem akarsz lemaradni egyetlen részről sem, akkor kövess a facebookon is : Story to go … ahol mindig törénik valami
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: